Zárt világ

Farkasszemet néztem önmagammal a szekrény ajtaján lévő tükörben, de szabadulni akartam magamtól, sürgősen sarkáig tártam a ruhásszekrény ajtaját. Semmi holmija nem maradt benne. Se egy sámfa, se egy fogas, semmi ami rá emlékeztetett volna. A kölnijének az illata is épp csak sejlett...

Az a kirámolt, kitakarított szekrény belseje olyan volt, mint az ember teste lehet egy sikeres műtét után.

Arcnélküliek...

Tudtam mit hallok, de nem tudtam mit kell tennem: többször is hallottam már ilyen hangot, de törődnöm vele még sosem kellett.

Egyedül a városban

Munkába menet mindennap megveszem az újságomat a sarki bódéban. A nagydarab újságos egyszerűen levegőnek néz, hiába köszönök hangosan. Mindenkihez van egy kedves szava, sokakat keresztnevén szólít, másoknak mosolyogva adja oda az újságot. Nekem nem köszön, nekem mogorván, átható tekintettel tolja oda a pulton a visszajáró pénzt. Úgy néz rám, mintha gennyes kelések lennének az arcomon. Köszönöm, hogy újságot kérhetek, hogy kiszolgál, köszönöm, hogy elfogadja a pénzem, hogy visszaadja az aprót! Az utcán néha hátrafordulok, és rendre azt látom, hogy barátságtalan tekintetek kísérnek. Múltkor már odáig jutottam, hogy amikor egy kávéautomatából kivettem a kávémat, hangosan megköszöntem.

Öt

Nézem magam - talán negyvenöt évvel ezelőtti felvételen - és latolgatom, vajon éppen mire gondoltam akkor. Ki tudja? Talán egy szép jövőről álmodtam? Talán egy boldog életről? Vagy inkább  - és ez a valószínű - talán arra,  mi lesz az ebéd, vagy mit fogok játszani a macerás, beállított fotózás után.
Alighanem valamelyik óvodai évzáró idején készült a kép,  a kor levegője is ott van a képen. A boltokban kapható uniformizált  fehér térdzokni, a kantáros nadrág, a nyakig gombolt hosszú ujjú ing, a tarkón alaposan fölnyírt haj. Ez volt a kor gyermekdivatja, emlékszem, mindenkit hasonlóan öltöztettek közülünk abban időben. A kesze-kusza háttér elé odaállított egykori kisfiú persze ebből a korból még mit sem értett, bizonyára más gondolatok jártak a fejében.
És ez az ami nincs a fotón. Ami nincs ott az a lenyomatot nem hagyó szó és gondolat. A kép annyit tehet, hogy előhívja azokat a gondolatokat - amíg van, aki emlékszik. Onnantól kezdve a kép szótlan és gyakran értelmezhetetlen. Talán valaki az utódok közül netán egy pillanatra megáll a kép fölött, de egy minutum múlva a tekintete továbbsiklik. Így nem tudhatják, hogy az egykori kisfiú, aki legszívesebben elbújt volna akkor és zavarában a sírás határán, a bal hüvelyujj körmével majd lehántja a bőrt a középső ujjról.

UFO

Kinyitotta az ajtót és elment, nem is köszönt. Néztem utána tehetetlenül. Néhány pillanat múlva értettem csak meg, nem jön vissza többé, nem nyitja ki az ajtót, nem siet végig az előszobán, hogy megöleljen.

Elment...úgy eltűnt hirtelen, mint ahogy egy földönkívüli űrhajó nagy sebességgel távozik a galaxisba.

Az első kábulat után rájövök, hogy nem is ismertem, nem is tudom ki volt Ő. Jött, végigsöpört az életemen, pár éven át leparkolt a lelkemben, aztán folytatta az intergalaktikus útját. Ki is volt Ő...most már tudom... egy ismeretlen földönkívüli volt számomra.

Emlékek a falon...

Hétfő, kedd, szerda... Milyen nap is van ma? Nem tudom. Nem ismerek sem nappalt, sem éjszakát, csak az álom hosszú partjait, a kis pirulákkal megszerzett feledést.

Az ablakon túl kék az ég, azt hiszem odakinn kezd jóra fordulni az idő. 

Az ágyneműm csupa gyűrődés, már napok óta ki sem keltem belőle. Még mindig rettenetesen szenvedek miatta, de tudom, nem fogok belehalni. Türelmesen várom, hogy a lelki sebem beforrjon, behegedjen. Gyakran megjelenik Ő a gondolatomban, és pontosan addig marad ott, míg besózza a sebet. A sót gyöngéd szavak kíséretében veszi elő a zsebéből. Miután elmegy, a seb újra vérzik...

Árkádok alatt

Vigasztalásul átöleltem. Látom, szenved. Olyan, mint egy kisgyerek. Kicsit könnyezek. Azt hiszem, Ő is sír, eláztatja a pulcsimat. Mindketten bőgünk. Mit kezdjünk az életünkkel?

Minden megy a maga útján.