Öt

Nézem magam - talán negyvenöt évvel ezelőtti felvételen - és latolgatom, vajon éppen mire gondoltam akkor. Ki tudja? Talán egy szép jövőről álmodtam? Talán egy boldog életről? Vagy inkább  - és ez a valószínű - talán arra,  mi lesz az ebéd, vagy mit fogok játszani a macerás, beállított fotózás után.
Alighanem valamelyik óvodai évzáró idején készült a kép,  a kor levegője is ott van a képen. A boltokban kapható uniformizált  fehér térdzokni, a kantáros nadrág, a nyakig gombolt hosszú ujjú ing, a tarkón alaposan fölnyírt haj. Ez volt a kor gyermekdivatja, emlékszem, mindenkit hasonlóan öltöztettek közülünk abban időben. A kesze-kusza háttér elé odaállított egykori kisfiú persze ebből a korból még mit sem értett, bizonyára más gondolatok jártak a fejében.
És ez az ami nincs a fotón. Ami nincs ott az a lenyomatot nem hagyó szó és gondolat. A kép annyit tehet, hogy előhívja azokat a gondolatokat - amíg van, aki emlékszik. Onnantól kezdve a kép szótlan és gyakran értelmezhetetlen. Talán valaki az utódok közül netán egy pillanatra megáll a kép fölött, de egy minutum múlva a tekintete továbbsiklik. Így nem tudhatják, hogy az egykori kisfiú, aki legszívesebben elbújt volna akkor és zavarában a sírás határán, a bal hüvelyujj körmével majd lehántja a bőrt a középső ujjról.

UFO

Kinyitotta az ajtót és elment, nem is köszönt. Néztem utána tehetetlenül. Néhány pillanat múlva értettem csak meg, nem jön vissza többé, nem nyitja ki az ajtót, nem siet végig az előszobán, hogy megöleljen.

Elment...úgy eltűnt hirtelen, mint ahogy egy földönkívüli űrhajó nagy sebességgel távozik a galaxisba.

Az első kábulat után rájövök, hogy nem is ismertem, nem is tudom ki volt Ő. Jött, végigsöpört az életemen, pár éven át leparkolt a lelkemben, aztán folytatta az intergalaktikus útját. Ki is volt Ő...most már tudom... egy ismeretlen földönkívüli volt számomra.