Szomj

Morfózis

Kábultan, mint egy holdkóros, járom céltalan az utcákat. A szemem könnyes. Nem törlöm le. Az utcai lámpák fénylenek, de én sötétnek látok mindent. Az egyik sarkon gitárzenét hallok. A zenész előtt néhány bámészkodó tátja a száját, egy kockás kalapba aprópénzt dobnak. Még sosem láttam kockás kalapot.

Odébbállok. Már annyira elborítják a szemem a könnyek, hogy tényleg nem látok egyebet, mint hunyorgó fényeket, mozgó fénytöréseket. Még mindig siratom magamat és Őt, akit elveszítettem. 
Ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. Nem tudom mihez kezdek holnap. Különben is ez az élet dolga, hogy megoldja az átmeneteket. Én többé nem játszom. Hirtelen futásnak eredtem. Egy perc után abbahagyom. Nem bírok tovább futni. Kifárasztott a sírás. Úgy fulladozom, mint kislánykoromban, amikor iskolából hazamenet hógolyóval megkergettek a fiúk. De most nincs senki sem mellettem, sem mögöttem. Egyedül vagyok.

Írások

Néhány régi írás...itt található:  

Sunt lacrimae rerum...

"Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor, Hogy sírnak a szobámban nesztelen
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor bús lelküket kitárják meztelen.

Tán azt hiszik, nem látja most szem őket: ki járna a sötétben eleven?
De én, szobáknak baglya, nézem őket, Örülve, hogy van, aki sír velem.

Nézem, hogy elhagyja magát az asztal, silány terhét emelni únja már.
Az ágy, mint akit senki sem vigasztal, gyötrelmes éjet önmegadva vár.

(Keresztény rabnő várhat így az éjre, birván basája undok, unt kegyét.)
A vén karszék némán huzódva félre bús daccal tölti bársonyos begyét.

"Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek, szögekre fölfeszített vértanuk,
s mint este egyedűl maradt cselédek, sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.

Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák, süket szemek, sötétbe zárt rabok,
halottlan holtak és örökre lárvák, léttelen lények, tompa darabok."

(Babits Mihály: Sunt lacrimae rerum)