Morfózis

Kábultan, mint egy holdkóros, járom céltalan az utcákat. A szemem könnyes. Nem törlöm le. Az utcai lámpák fénylenek, de én sötétnek látok mindent. Az egyik sarkon gitárzenét hallok. A zenész előtt néhány bámészkodó tátja a száját, egy kockás kalapba aprópénzt dobnak. Még sosem láttam kockás kalapot.

Odébbállok. Már annyira elborítják a szemem a könnyek, hogy tényleg nem látok egyebet, mint hunyorgó fényeket, mozgó fénytöréseket. Még mindig siratom magamat és Őt, akit elveszítettem. 
Ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. Nem tudom mihez kezdek holnap. Különben is ez az élet dolga, hogy megoldja az átmeneteket. Én többé nem játszom. Hirtelen futásnak eredtem. Egy perc után abbahagyom. Nem bírok tovább futni. Kifárasztott a sírás. Úgy fulladozom, mint kislánykoromban, amikor iskolából hazamenet hógolyóval megkergettek a fiúk. De most nincs senki sem mellettem, sem mögöttem. Egyedül vagyok.