Arcnélküliek...

Tudtam mit hallok, de nem tudtam mit kell tennem: többször is hallottam már ilyen hangot, de törődnöm vele még sosem kellett.

Egyedül a városban

Munkába menet mindennap megveszem az újságomat a sarki bódéban. A nagydarab újságos egyszerűen levegőnek néz, hiába köszönök hangosan. Mindenkihez van egy kedves szava, sokakat keresztnevén szólít, másoknak mosolyogva adja oda az újságot. Nekem nem köszön, nekem mogorván, átható tekintettel tolja oda a pulton a visszajáró pénzt. Úgy néz rám, mintha gennyes kelések lennének az arcomon. Köszönöm, hogy újságot kérhetek, hogy kiszolgál, köszönöm, hogy elfogadja a pénzem, hogy visszaadja az aprót! Az utcán néha hátrafordulok, és rendre azt látom, hogy barátságtalan tekintetek kísérnek. Múltkor már odáig jutottam, hogy amikor egy kávéautomatából kivettem a kávémat, hangosan megköszöntem.

Öt

Nézem magam - talán negyvenöt évvel ezelőtti felvételen - és latolgatom, vajon éppen mire gondoltam akkor. Ki tudja? Talán egy szép jövőről álmodtam? Talán egy boldog életről? Vagy inkább  - és ez a valószínű - talán arra,  mi lesz az ebéd, vagy mit fogok játszani a macerás, beállított fotózás után.
Alighanem valamelyik óvodai évzáró idején készült a kép,  a kor levegője is ott van a képen. A boltokban kapható uniformizált  fehér térdzokni, a kantáros nadrág, a nyakig gombolt hosszú ujjú ing, a tarkón alaposan fölnyírt haj. Ez volt a kor gyermekdivatja, emlékszem, mindenkit hasonlóan öltöztettek közülünk abban időben. A kesze-kusza háttér elé odaállított egykori kisfiú persze ebből a korból még mit sem értett, bizonyára más gondolatok jártak a fejében.
És ez az ami nincs a fotón. Ami nincs ott az a lenyomatot nem hagyó szó és gondolat. A kép annyit tehet, hogy előhívja azokat a gondolatokat - amíg van, aki emlékszik. Onnantól kezdve a kép szótlan és gyakran értelmezhetetlen. Talán valaki az utódok közül netán egy pillanatra megáll a kép fölött, de egy minutum múlva a tekintete továbbsiklik. Így nem tudhatják, hogy az egykori kisfiú, aki legszívesebben elbújt volna akkor és zavarában a sírás határán, a bal hüvelyujj körmével majd lehántja a bőrt a középső ujjról.

UFO

Kinyitotta az ajtót és elment, nem is köszönt. Néztem utána tehetetlenül. Néhány pillanat múlva értettem csak meg, nem jön vissza többé, nem nyitja ki az ajtót, nem siet végig az előszobán, hogy megöleljen.

Elment...úgy eltűnt hirtelen, mint ahogy egy földönkívüli űrhajó nagy sebességgel távozik a galaxisba.

Az első kábulat után rájövök, hogy nem is ismertem, nem is tudom ki volt Ő. Jött, végigsöpört az életemen, pár éven át leparkolt a lelkemben, aztán folytatta az intergalaktikus útját. Ki is volt Ő...most már tudom... egy ismeretlen földönkívüli volt számomra.

Emlékek a falon...

Hétfő, kedd, szerda... Milyen nap is van ma? Nem tudom. Nem ismerek sem nappalt, sem éjszakát, csak az álom hosszú partjait, a kis pirulákkal megszerzett feledést.

Az ablakon túl kék az ég, azt hiszem odakinn kezd jóra fordulni az idő. 

Az ágyneműm csupa gyűrődés, már napok óta ki sem keltem belőle. Még mindig rettenetesen szenvedek miatta, de tudom, nem fogok belehalni. Türelmesen várom, hogy a lelki sebem beforrjon, behegedjen. Gyakran megjelenik Ő a gondolatomban, és pontosan addig marad ott, míg besózza a sebet. A sót gyöngéd szavak kíséretében veszi elő a zsebéből. Miután elmegy, a seb újra vérzik...

Árkádok alatt

Vigasztalásul átöleltem. Látom, szenved. Olyan, mint egy kisgyerek. Kicsit könnyezek. Azt hiszem, Ő is sír, eláztatja a pulcsimat. Mindketten bőgünk. Mit kezdjünk az életünkkel?

Minden megy a maga útján.

Parafrázis az utolsó vacsorához...

Idegenül nézem ezt a konzumterrort, ami karácsony előtt különösen szembetűnő. Műanyag fenyőfák, díszek a boltok, áruházak kirakataiban, a szupermarketek, plazák előtereiben, az akciót hirdető táblák között. Szól a végtelenített karácsonyi zene a hangszórókból, a jól ismert karácsonyi dallamok vagy ezerszer. Óriási választék mindenből, külön karácsonyi akciók, tolongás, tömeg mindenhol. Rengeteg hasznavehetetlen holmi, plasztik játékok, különböző elektromos kütyü mindenütt. 

Elszorul a szívem, ahogy gépiesen beállok a pénztár előtti sorba. Próbálom önmagamból kilépve, kívülről szemlélni mindezt. Kérdések fogalmazódnak meg bennem... Mi történt veled világ?? Mi történt velünk? Miért hagytuk, hogy a pénz, a merkantil szellem mindent elárasszon? Elcsábított és megrontott lelkünkkel így ünnepeljük a karácsonyt???
Hol vannak az Ady által is megénekelt régi karácsonyok:

"Harang csendül, ének zendül, messze zsong a hálaének, 

Az én kedves kis falumban Karácsonykor magába száll minden lélek."

Hol van? Merre lehet?
Sokak számára alighanem megszűnt a karácsony szakrális üzenete, holmi munkaszüneti napokká vált, amikor kötelező nagyokat enni-inni.

A memóriám zugában még rálelek néhány emlékfoszlányra a régi karácsonyokról. A sztaniolba tekert szaloncukor, a csillagszóró, a fenyőfa kellemes illata, a meleg és meghittség. Hol van mindez már....

Ekkor felriadtam... Elaludtam a fotelben... Álmos, ködös tekintettel nézek körül és látom mellettem a szőnyegen, a kezemből kicsúszott karácsonyi akciót hirdető reklámújságot. Meredten nézem azt az oldalt ahol bekarikázva bejelöltem a megvásárolandó ajándékokat...

Árnytánc

"Hosszasan nyújtózik minden út, valahogy nincsen semmi úgy
Minden szó mástól eltanult, mióta útra vált a jobbik részem.

Győzni sincs kedvem nélküle, énekelni sincsen
Szórakozottan szórom el, sok nagy régi kincsem.

Talán egy nő volt, tán gyerek, aki belőlem elveszett
Elvitte minden kedvemet, Magával hűtlen, ringyó jobbik részem."

                                                                                       (Cseh Tamás: Jobbik részem)

Életpálya

"Mikor húszéves voltam - sokat tanultam,
Mikor harmincéves voltam  - már tudtam mit akarok,
Mikor negyvenéves voltam - már szilárdan álltam a lábamon,
Mikor ötvenéves voltam - már tudtam hallgatni,
S mikor hatvanéves lettem - már követhettem a szívemet."

                                                                                           (Konfuciusz)

Szomj

Morfózis

Kábultan, mint egy holdkóros, járom céltalan az utcákat. A szemem könnyes. Nem törlöm le. Az utcai lámpák fénylenek, de én sötétnek látok mindent. Az egyik sarkon gitárzenét hallok. A zenész előtt néhány bámészkodó tátja a száját, egy kockás kalapba aprópénzt dobnak. Még sosem láttam kockás kalapot.

Odébbállok. Már annyira elborítják a szemem a könnyek, hogy tényleg nem látok egyebet, mint hunyorgó fényeket, mozgó fénytöréseket. Még mindig siratom magamat és Őt, akit elveszítettem. 
Ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. Nem tudom mihez kezdek holnap. Különben is ez az élet dolga, hogy megoldja az átmeneteket. Én többé nem játszom. Hirtelen futásnak eredtem. Egy perc után abbahagyom. Nem bírok tovább futni. Kifárasztott a sírás. Úgy fulladozom, mint kislánykoromban, amikor iskolából hazamenet hógolyóval megkergettek a fiúk. De most nincs senki sem mellettem, sem mögöttem. Egyedül vagyok.

Írások

Néhány régi írás...itt található:  

Sunt lacrimae rerum...

"Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor, Hogy sírnak a szobámban nesztelen
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor bús lelküket kitárják meztelen.

Tán azt hiszik, nem látja most szem őket: ki járna a sötétben eleven?
De én, szobáknak baglya, nézem őket, Örülve, hogy van, aki sír velem.

Nézem, hogy elhagyja magát az asztal, silány terhét emelni únja már.
Az ágy, mint akit senki sem vigasztal, gyötrelmes éjet önmegadva vár.

(Keresztény rabnő várhat így az éjre, birván basája undok, unt kegyét.)
A vén karszék némán huzódva félre bús daccal tölti bársonyos begyét.

"Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek, szögekre fölfeszített vértanuk,
s mint este egyedűl maradt cselédek, sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.

Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák, süket szemek, sötétbe zárt rabok,
halottlan holtak és örökre lárvák, léttelen lények, tompa darabok."

(Babits Mihály: Sunt lacrimae rerum)

Maszk

 

"Hiába élni a szakadék szélén, Kezdjük a végén! Kezdjük a végén!   
Sikíts, karmolj, remeg a testem. Repülni szeretnék, de az ágyamon fekszem."

(Európa Kiadó)

Emléklátás

"Egy napját nem tudom megfogni és körülhatárolni életemnek, mert a mai napomban benne van a tegnap emléke és a holnap vágya, sőt úgy érzem, hogy az egész múltam és egész jövőm bizonyos értelemben benne foglaltatik mindennapi életemben. Ahogyan személy szerint folytatásnak és kezdetnek érzem magam a világban, ugyanígy napjaim is folytatásai és kezdetei a történelmi folytonosságnak, úgy mondhatnám: a jelenben létezem, és az időtlenségben élek. Néha majdnem kétségbeejtő ennek a tudata, máskor azonban boldogsággal tölt el az az érzés, hogy az egyetemesség része vagyok, s hogy a világ ezer történését, az emberi küzdelmek sokértelműségét, a tengerek vadságát és a virágok szelídséget, a lemondás szomorúságát és a kezdeményezés örömét, a múltat és a jövőt egyszerre hordom a tudatomban."

(Kassák Lajos)