Hazafelé
a vonaton kevesen vannak és a hátsó kocsi utolsó ülésén - a fejemet a párás
ablaknak döntve - egyedül lehetek a gondolataimmal. A vonat zaját szinte nem is
hallom, lábamat kinyújtva továbbra is az ablakon keresztül nézelődöm, igaz
semmit sem látok, mert a lehelettől bepárásodott. Kézfejemmel ugyan egy pici félkörívet
rajzolok, hogy kilássak, de felesleges, mert csapongva szálló emlékeim kötnek
le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése