Szomj

Morfózis

Kábultan, mint egy holdkóros, járom céltalan az utcákat. A szemem könnyes. Nem törlöm le. Az utcai lámpák fénylenek, de én sötétnek látok mindent. Az egyik sarkon gitárzenét hallok. A zenész előtt néhány bámészkodó tátja a száját, egy kockás kalapba aprópénzt dobnak. Még sosem láttam kockás kalapot.

Odébbállok. Már annyira elborítják a szemem a könnyek, hogy tényleg nem látok egyebet, mint hunyorgó fényeket, mozgó fénytöréseket. Még mindig siratom magamat és Őt, akit elveszítettem. 
Ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. Nem tudom mihez kezdek holnap. Különben is ez az élet dolga, hogy megoldja az átmeneteket. Én többé nem játszom. Hirtelen futásnak eredtem. Egy perc után abbahagyom. Nem bírok tovább futni. Kifárasztott a sírás. Úgy fulladozom, mint kislánykoromban, amikor iskolából hazamenet hógolyóval megkergettek a fiúk. De most nincs senki sem mellettem, sem mögöttem. Egyedül vagyok.

Írások

Néhány régi írás...itt található:  

Sunt lacrimae rerum...

"Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor, Hogy sírnak a szobámban nesztelen
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor bús lelküket kitárják meztelen.

Tán azt hiszik, nem látja most szem őket: ki járna a sötétben eleven?
De én, szobáknak baglya, nézem őket, Örülve, hogy van, aki sír velem.

Nézem, hogy elhagyja magát az asztal, silány terhét emelni únja már.
Az ágy, mint akit senki sem vigasztal, gyötrelmes éjet önmegadva vár.

(Keresztény rabnő várhat így az éjre, birván basája undok, unt kegyét.)
A vén karszék némán huzódva félre bús daccal tölti bársonyos begyét.

"Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek, szögekre fölfeszített vértanuk,
s mint este egyedűl maradt cselédek, sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.

Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák, süket szemek, sötétbe zárt rabok,
halottlan holtak és örökre lárvák, léttelen lények, tompa darabok."

(Babits Mihály: Sunt lacrimae rerum)

Maszk

 

"Hiába élni a szakadék szélén, Kezdjük a végén! Kezdjük a végén!   
Sikíts, karmolj, remeg a testem. Repülni szeretnék, de az ágyamon fekszem."

(Európa Kiadó)

Emléklátás

"Egy napját nem tudom megfogni és körülhatárolni életemnek, mert a mai napomban benne van a tegnap emléke és a holnap vágya, sőt úgy érzem, hogy az egész múltam és egész jövőm bizonyos értelemben benne foglaltatik mindennapi életemben. Ahogyan személy szerint folytatásnak és kezdetnek érzem magam a világban, ugyanígy napjaim is folytatásai és kezdetei a történelmi folytonosságnak, úgy mondhatnám: a jelenben létezem, és az időtlenségben élek. Néha majdnem kétségbeejtő ennek a tudata, máskor azonban boldogsággal tölt el az az érzés, hogy az egyetemesség része vagyok, s hogy a világ ezer történését, az emberi küzdelmek sokértelműségét, a tengerek vadságát és a virágok szelídséget, a lemondás szomorúságát és a kezdeményezés örömét, a múltat és a jövőt egyszerre hordom a tudatomban."

(Kassák Lajos)

Retrospektív gondolatok

Gondolatomban befűzöm azt a „filmet”, ami visszafelé pörög, amelyben panoptikumszerűen jelennek meg az emlékek és mindazok, akik számítottak valamit az életemben. Látom, ahogy gyerekként félszegen visszahúzódok, látom, ahogy kamaszként az első csókot kapom, látom a szerelmeimet, látom a mosolyukat, állom a pillantásukat, itt érzem őket belül a szívemben. Látom magam felnőttként, magabiztosnak tűnően, és látom, érzem az elmúlt évtizedek minden másodpercét, frissen üdén, mintha most történt volna velem mindez.

Pörgés-forgás

Hazafelé a vonaton kevesen vannak és a hátsó kocsi utolsó ülésén - a fejemet a párás ablaknak döntve - egyedül lehetek a gondolataimmal. A vonat zaját szinte nem is hallom, lábamat kinyújtva továbbra is az ablakon keresztül nézelődöm, igaz semmit sem látok, mert a lehelettől bepárásodott. Kézfejemmel ugyan egy pici félkörívet rajzolok, hogy kilássak, de felesleges, mert csapongva szálló emlékeim kötnek le.

Egy régi fotó

A szekrényhez lépett és keresgélni kezdett a kacatok között. A turkálás közben néhány fénykép akadt a kezébe Az egyik kép őt ábrázolták, emlékezett rá, hogy egy házibulin készült, ahová véletlenül csöppent.

Nézte a kezében a fényképet és közben nagyot kortyolt a fröccsös pohárból. Milyen sovány volt, és mennyire hosszú volt a haja.

Akkoriban ismerkedett meg a feleségével, akit családja eltiltott tőle. Nála volt Balatonlellén, ahol körülbelül félórát beszélgettek. Ő már az első vonattal leutazott a lány után, és bár tudta, hol van a család nyaralója, esze ágában sem volt becsöngetni az ajtajukon. Erre nyomós oka volt: nem akarta, hogy lánnyal miatta veszekedjen az apja és az anyja, akik tiltották tőle.

A lány úgy másfél óra körül bukkant fel a strandon Ő csöppet sem csodálkozott, amikor a lány azt mondta, megérezte, hogy várakozik rá a strandon, azért jött, pontosabban szökött el a szülőktől.  Fogták egymás kezét és a fűzfa alá telepedtek. Akkor talán egyikük sem gondolta, hogy másfél év múlva összeházasodnak.

A lány alig töltött félórát a strandon, vissza kell mennie a szüleihez. Felállt, kirázta a törülközőt, amelyen ültek és beletette sportszatyrába. Aztán megcsókolta a fiút, aki a strand kijáratáig kísérte.

A nap veszített már erejéből, a strand gyorsan kiürült. A letaposott gyepen sörösüvegek, üres májkrémes dobozok, összegyűrt papírdarabok voltak mindenfelé. A fiú a fűzfához ment, felöltözött és az állomás felé vette az irányt. Az állomás melletti kocsmában vett egy üveg bort, amit a vonaton megiszogatott.

Félig-meddig kótyagosan szállt le az állomáson és épp összefutott egy baráti társasággal, akik meghívták egy házibulira. Ott készült róla a fénykép, amelyet most a kezében tartott, mint múltjának dokumentumát.

További honlapok

Széll Károly további fotói:

http://windk.weebly.com/index.html

http://www.fotovilag.hu/galeria2/13927/szellk

A magány geometriája

Húzódunk szépen vissza – gondolom. Bizony húzódunk ám vissza. Mindnyájan csak így vagyunk, mert így igaz. Húzódunk vissza a háttérbe – integetünk, keszkenőt lobogtatunk, vagy csókot dobunk - mint az induló vonat után – de mindnyájan fakulunk, zsugorodunk, szürkülünk, távolodunk. Tűnik-múlik életünk, egyre veszítünk, elveszítjük anyánkat, apánkat, ifjúságunkat, hajunkat, fogunkat, barátainkat, szeretőinket, formánkat, eszünket, életünket.

Tótágas

Tótágast áll a világ, tótágast áll az ország, tótágast áll a testem, tótágast áll a szívem, tótágast áll a lelkem... és tótágast áll bennem minden.